Szeretném veletek néhány mondatban megosztani tanúságtételemet a lelki adoptálással kapcsolatban.
A gondolat hogy vállaljak lelki adoptálást, már néhány hónappal ezelőtt megfogalmazódott bennem. Egyszerűen éreztem, hogy ezt kell tennem. Fogalmam sem volt, hogy miért. Hosszan tépelődtem a fölött hogy vállaljam-e, mert féltem hogy nem leszek rá képes. Igazából azt sem tudtam hogyan kezdjek bele – valójában nem akartam tudni – mert hiszen az interneten mindent elolvashattam volna.
Egyik nap a tanulószobán kezembe került egy röplap az ígéret szövegével és a mindennapi imával, amit a lelki adoptálásnál szoktunk mondani. Megállapítottam magamban, hogy ez nem lehet véletlen. De továbbra is féltem és kételyeim voltak. Valójában attól féltem, hogy egy napon majd elfelejtem mondani az imát, vagy lustaságból nem mondom, és így megszegem az Úrnak tett ígéretemet, ezzel pedig hozzájárulok ahhoz, hogy egy gyermek meghal. Tudom, ez így bután hangzik, de akkor tényleg így gondoltam.
Ezekkel a kételyeimmel egy ismerősömhöz fordultam, aki hála Istennek tudod nekem segíteni.
Elmondta, szerinte inkább úgy kell gondolkodni, hogy minden egyes imádság önmagában érték.
Ez akkor nekem erőt adott.
Most a lelki adoptálás 9 hónapos imádságának befejezése után látom, hogy maga a Szentlélek volt, aki meghívott engem erre. Végig ő vezetett engem ezen az úton. A röplappal kapcsolatos eset, amire a tanulószobán találtam rá, egy olyan jel, amely bizonyítja, hogy ez nem volt véletlen.
Azt is tudom, hogy a félelmeim és kételyeim a gonosz lélek sugallataiból származtak, aki nem akarta, hogy ezt felvállaljam. Azonban Isten hatalmasabb, és vezet minket.
Néhány nappal a lelki adoptálás befejezése után úgy éreztem, és most amikor ezeket a sorokat írom, világosan tudom, hogy ez az imádság megváltoztatott engem. Úgy gondolom, jobb ember lettem. Nem egyszer volt olyan nap, amikor az imádságot csak mintegy kötelességből mondtam. Sőt, arra is gondoltam időnként, hogy majd végre nyugtom lesz, amikor az adoptálás ideje lejár. De szeretném hinni, hogy Isten ezt is elfogadta.
Ez a vállalásom eredményezte, hogy nap mint nap legalább ezt az egy tized rózsafüzért imádkoztam.
E nélkül elmúltak volna napok úgy, hogy semmit sem imádkoztam volna.
Most egy jó érzés van bennem, és hiányzik is valami: az adoptált gyermekért mondott imádság. Nem vagyok egy eszményi keresztény, és nem is lettem egyszerre szent, de mindez valahogy közelebb vitt engem Istenhez. Megújította a vele való kapcsolatomat.
Ha vannak is benned kételyek a lelki adoptálás vállalásával kapcsolatban, hidd el, nem kell velük a sokat foglalkozni, valakinek ugyanis nagyon fontos, hogy félelmeid legyenek ezzel kapcsolatban. Vállald az imát, és meglátod, hogy kilenc hónap múlva olyan békét tapasztalsz meg és olyan örömet, amit belső megújulásként fogsz megélni.
A Szűzanya nagyon szeretné, hogy imádkozzunk ezekért a gyerekekért, akiket valóban képesek is vagyunk megmenteni.
Köszöntelek mindnyájatokat.
ADOPTÁLOK EGY MAGZATOT