A mi történetünk azelőtt kezdődött, hogy a lelki adoptálásról olvastam volna. Más formában, de imádkoztam a gyermekemért. Épp a gyermekvállalás kapujában áltunk a férjemmel, amikor megtudtuk, hogy van egy nőgyógyászati betegségem, ami szoros utánkövetést igényel, mert elmozdulhat pozitív és negatív irányban is. Teljesen kétségbe estem. Két év küzdelem után kaptuk meg az esélyt, hogy próbálkozhassunk a gyermekvállalással.

A két év alatt számtalan imát elmondtam, küzdöttem a gyermekvállalásért és azért is, hogy kitartsak a hitben. Aztán amikor megkaptuk a lehetőséget az Atyától, azonnal megérkezett a mi “ajándékunk”, a drága gyermekünk, akiért minden nap hálát adok. Aztán megszületett a gyermekünk és pár hónap múlva újra jött a hideg zuhany. Rossz eredmények…. Teljesen kétségbe estem, kételkedni kezdte: “Ha van Isten, miért én, de leginkább, miért most?” Most mikor egy gyermeknek szüksége van rám. Ha van Isten, miért teszi ezt?

Volt amikor azt mondtam, hogy Isten nincs is. Végül valami “hang” azt súgta: imádkozz! Mit veszíthetsz, maximum az idődet, pár percet naponta. Az meg belefér. Először Szűz Máriához szóltam, mint anya az anyához, mint gyermek az égi édesanyjához. (Oltalmad alá futok…) Aztán Szent Ritát szólítottam meg, hisz ő már annyi kétségbeesett pillanatban segített. Utána pedig, mintha valaki küldte volna, utamba akadtak az imák, Pio atya gyógyító imája, imák Szent II. János Pál pápához, Szent Józsefhez. Hosszú volt az út, de napról napra közelebb kerültem ismét Istenhez, lenyugodott a lelkem és ismét tudtam szólni az Atyához.

Mindeközben a lelki adoptálás is “szembe jött velem” és elkezdtem imádkozni egy baráti család gyermekáldásáért, akik hosszú évek és elveszített magzatok után 3 hónapnyi ima után megtudták, hogy gyermeket várnak és mostanra már boldog család lettek.
Miután ő megszületett, egy másik, számomra kedves család részére kezdtem el imádkozni a gyermekáldásért, amit jelenleg is folytatok.

Zsófia