1986. január 3-án a körzeti nőgyógyász beutalt az egyik budapesti klinikára, mert a terhesség első hónapjaiban szokásos, kötelező rákszűrés, eredménye'' P4-es citológiai lelet lett. A klinikán az első hét alapos kivizsgálással telt el. Izgatottan és mégis reménykedve vártam a laboratóriumi eredmények megérkezését. Tizenegyedikén, amikor hozzám értek, a professzor anélkül, hogy bármi mást mondott volna, megkérdezte, hogy hány élő gyermekem van? Olyan oda nem illőnek látszó és rosszat sejtető volt ez a kérdés, hogy nem is tudtam hirtelen válaszolni. Vizit után behívtak a professzor szobájába, az osztályos orvossal várt rám. Közölték, hogy rosszindulatú daganatom van, és ezért azonnali közbeavatkozásra, operációra van szükség.
- Nem áltatjuk Önt. Látnia kell a helyzete súlyosságát, mert ha jobbnak hinné, mint amilyen, akkor esetleg a gyerek megszületése utánra akarná halasztani a műtétet. Márpedig nincs idő a halogatásra. Ha napokon belül eltávolítjuk a méhét - ami természetesen egyúttal a terhesség megszakítását is jelenti - még lelsz esélye a túlélésre, különben nem.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Csak azt hajtogattam:
- De ez a gyerek már él, mozog.
A két orvos egymást támogatva próbált meggyőzni:
Számoljon asszonyom! Mi több, a négy vagy az egy? Magának már van négy élő, egészséges gyermeke, ha nem egyezik bele, nem tudja felnevelni őket. Rájuk kell gondolnia! Anyára van szükségük és nem egy sírra, ahová virágot vihetnek.
Iszonyú érzés volt szembekerülni ezzel a rettegett betegséggel és azzal a helyzettel, hogy az életem ára: megöletni a gyermekemet.
Attól kezdve nem volt nyugalmam, gyötört ez a választási kényszer. Egyik megoldást sem találtam elfogadhatónak. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem ezt az ötödiket, ugyanakkor hatott rám az is, amit az orvosok és az egész kórházi légkör, a nővérek és a betegek sugalltak. Nehéz anyagi körülmények között éltünk és alig több mint ötven négyzetméteres lakásban, a legidősebb gyermekünk is csak kilencéves volt, rokonainkra nem számíthattunk. Ilyen helyzetben talán tényleg felelőtlenség itt hagyni a férjemet öt vagy négy kicsivel. Ezt mondta az eszem, a szívem azonban azt, hogy nem szabad egy másik ember élete árán meggyógyulni. Kinek van joga megmondani, hogy nem szabad egy másik ember élete árán meggyógyulni. Kinek van joga megmondani, melyikünk élete a fontosabb? A napok közben teltek egymás után és már nem lehetett tovább halogatni a döntést. Az orvosok tapintatosan, de érezhető türelmetlenséggel sürgették a beleegyező nyilatkozat aláírását.
Nyugtalanságomban a folyosókat járva gyakran láttam, amikor mentősök rohantak be inkubátorban egészen kis babát hozva. Lám, az emberi tudás őket már valószínűleg képes lelsz életben tartani, bárcsak az én kicsimnek is legalább annyi esélye lenne, mint egy ilyen koraszülöttnek! A végső döntés előtt magamra maradtam, rá kellett döbbennem: nincs ember, aki segíteni tudna! És abban a pillanatban, ahogy ezt felismertem, megérkezett a segítség! A tudatom alól, a lelkem mélyéből megvilágosodott bennem az ő neve, az Övé, akire gyermekkorom óta még csak nem is gondoltam.
- Uram, olyan vagyok, mintha keresztre feszítettek volna. Kérlek, segíts!
Bementem a kórterembe és a kimerültségtől elaludtam. Álmomban egy férfihang szólt hozzám:
"Ne öld meg a gyermekedet! Én adok erőt.''
Hetek óta először ébredtem derűsen, aggodalom nélkül.
A nővér éppen akkor jött be a bébidoppal. Ezzel a műszerrel az anyák naponta meghallgathatták a méhükben lévő baba szívhangját. Ezt nálam a tervezett beavatkozás miatt eddig elhagyták. Most én is magamhoz hívtam a nővért:
- Kérem, jöjjön ide is, hallgassuk meg a baba szívét!
Értetlenül, zavartan nézett rám.
Kérem, jöjjön, nem lesz műtét!
Bennem ezután minden lerendezetté vált, ugyanakkor a klinikán igen nehéz lett a helyzetem. A bébidoppos vizsgálat után az osztályos orvos hamarosan üzent, hogy keressem fel. Valósággal magán kívül volt, már értesült a döntésemről. Kiabált:
- Ennek az egésznek semmi értelme. A huszonnyolcadik hétnél tovább úgysem tudja kihordani a terhességét, és ha akkor esetleg meg is születik egy körülbelül egykilós gyermek, még mindig kérdés, hogy életben marad-e? Maga viszont minden esélyét elveszti, a daganat is fejlődni fog, kezelhetetlen lesz és a szülés után áttételek jelentkeznek majd. Eddig azt hittem, azért van négy gyereke, mert szereti őket, de már tudom, hogy csak felelőtlenségből. Már nem is magát sajnálom; majd eltemetik, megeszik a kukacok és kész, de mi lesz a gyermekeivel, azok anya nélkül fognak felnőni. Azt hiszi, hálásak lesznek ezért? Téved, utálni fogják az árvaságukért.
Megsajnáltam, nagyon rosszul nézett ki. Talán eszébe jutott az a több száz vagy ezer magzatelhajtás, amit addig csinált, hogy talán mégis emberek voltak, nem pedig egyszerűen csak megszületendő problémák. Hallgatott egy kicsit, aztán csendesebben folytatta.
- Elismerem, nehéz napjai lehettek, a rák valóban félelmetes betegség, nem csoda, ha már nem képes helyes döntést hozni. Pedig higgye el, egy gyors operációval még meggyógyíthatnánk.
A nővérek és a betegtársaim eddig sajnáltak. Itt valamennyien veszélyeztetett terhességgel feküdtek. Sokuknak talán pont azért vált kétségessé a kívánt gyermek, mert korábban a nem kívántakat elvetették. Most, mikor megtudták, hogy a betegségem ellenére sem egyezem bele az abortuszba, becsmérlő szavakat használva támadtak rám. Ebben a helyzetben jutott eszembe a férjemnek egy régebbi munkatársa, akit személyesen ugyan nem ismertem, de tudtam róla, hogy katolikus keresztény hitét megvallva és vállalva él.
Telefonon kerestem meg, ő volt az első ember, aki megértette a problémámat. Még aznap elment a férjemhez - akivel én csak látogatáskor tudtam volna beszélni, mert otthon nem volt telefonunk, és segítségét is felajánlva tájékoztatta a döntésemről. Férjem gyermekkorától ateista környezetben élt, meggyőződéses materialista volt, csak később tudtam meg, hogy évek óta kérte imában az általa csak ,,feltételesen'' elfogadott Istentől a hit kegyelmét.
Lélekben tehát arra is fel kellett készülnöm, hogy nem fogja elfogadni a választásomat, de nem így történt. Mikor megtudta tőlem, ki adott és ad erőt, hit töltötte el, és ő is megtért.
l986. március 1-jén szentségi házasságot kötöttünk, ugyanazon a napon részesült négy gyermekünk a keresztség, én pedig a betegek szentségében. Június 6-án áldott állapotom kilencedig hónapjában 4,30 kg testsúllyal megszületett Gábor fiam.
A műtétre csak a szoptatási időszak befejezése után, l987. áprilisában került sor.
Gábor - akinek az emberi tudomány szerint meg sem lett volna szabad születnie - ma már három és fél éves és esténként együtt imádkozik velünk, szüleivel és testvéreivel Urunkhoz Istenünkhöz.
ADOPTÁLOK EGY MAGZATOT