Néhány éve életem egy nagyon nehéz időszakát éltem át. Láttam, hogy nőnek fel a gyermekeim, miként válnak egyre önállóbbakká: már nem szaladtak, nem bújtak mindig hozzám. Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam, azonnal észrevettem minden új ősz hajszálat és az újabb ráncokat az arcomon.  Óriási megrázkódtatás volt! Elgondoltam, hogy pár év múlva egy elhervadt, csúnya nő lesz belőlem. Még egy könyvet is vettem: „Az öregség, mint feladat” címmel.
Amint így üldögéltem egyszer bánatosan, lehangolva egy sarokba húzódva, váratlanul felvillant előttem a lelki adoptálás felemelő szertartása. Ekkor tudatosodott bennem, hogy örökre anya lehetek, feltárult előttem az anyaság egy új dimenziója: a lelki anyaság! Azóta is óriási öröm számomra, hogy ezáltal, ha fizikailag már nem is, lelki síkon életet adhatok akár hetven, nyolcvan vagy kilencven éves koromban is. És ez csodálatos!