Lelkigyakorlatok alatt előfordul időnként, hogy egy-egy beszéd után valaki odajön a mikrofonhoz, hogy megossza az emberekkel személyes élményeit. Példaként szeretnék elmesélni egy esetet. Néhány éve meghívtak bennünket a kalwaria-i kegyhelyre, hogy beszéljünk a lelki adoptálásról. Sokan vállalták akkor az imát, aminek természetesen nagyon örültünk. Eltelt egy év, és ismét elzarándokoltunk Kalwariára. A Keresztre feszítés hegyén odajött hozzám egy anyuka, karján gyermekével, és a következőket mesélte:„Asszonyom, ez a gyermek a lelki adoptálásnak köszönheti az életét. Amikor egy éve itt jártunk a kegyhelyen, én áldott állapotban voltam. De nem akartuk megtartani a gyermeket. Részt vettünk azon a szentmisén, amelyen Ön épp a megfogant gyermekekről beszélt, mint Isten nagy ajándékairól. Férjemmel együtt akkor egyszerre azt éreztük, hogy a mi gyermekünkért is imádkozik már valaki. Most el sem tudom képzelni, hogy a méhem saját gyermekem koporsójává válhatott volna.”

Gyakran előfordul az is, hogy egy-egy beszéd után keserves sírással jönnek oda emberek, akik azt kérdezik: miért nem beszélt korábban nekünk senki a megfogant élet értékéről?

Nagyon sok abortuszon átesett nő szeretné hangosan kiáltani azoknak, akik maguk is abortuszra készülnek: „ne tegyétek!”