Úton van az 5. gyermekünk, amitől bevallom őszintén először nagyon megijedtem, egy vasárnapi napon fogtam gyanút, és irtó pánik fogott el, mert a kislányom rángatta a szoknyámat, miközben mosogattam volna,

és épp arra gondoltam, hogy már nyolc éve nem aludtam át egy éjszakát, és  egy mosogatást se hagytak befejezni a gyermekeim, szóval teljesen elegem volt.

Ráadásul minden szabályt betartottunk a természetes családtervezést illetően, őszintén szólva haragudtam Istenre, hogy hogy mer nekem ennyi nehézséget adni, mikor mi önmegtartóztatásban élünk és minden szabályt betartunk... hát nem látja, hogy már beleszakadunk...misére se akartam menni, de nagy nehezen elmentem, de ott is csak puffogtam, áldozni se áldoztam, ki se akartam menni a családok megáldására. Végül csak kimentünk, N. atya volt, és mikor meglátta a gyerekeimet a családáldásnál, azt mondta, hogy ők a kincseim és ők maradnak utánam... Ott el is bőgtem magam, és azt hiszem a Szentlélek súgta ezt N. atyának, hogy ezt mondja nekem! Ilyen gyorsan még soha nem válaszolt nekem Isten. Azóta ujjongok a szívemben, és még nagyobb csodának érzem ezt a kisbabát, hiszen mi nem akartuk, és szinte kizárt volt, hogy megfoganjon, Isten mégis akarta őt és csodát tett a testemben.