Soha nem volt egyszerű az életem s most sem az. De kezdjük az elején. Nekem eléggé rossz gyermekkorom volt, sokat nélkülöztem, szegények voltunk, ez által mindig is ki közösítettek! 7. osztályos voltam, amikor úgy igazán Isten útjára léptem. Minden reggel szentmise, több hittan óra, már akkor felnőtt bibliaórára jártam s úgy is éreztem, hogy nekem szerzetesnek kell lennem! Egyházi gimnáziumban kezdtem középiskolai tanulmányaimat, ahol szerzetesnővérek is voltak, s meglehetősen sok időt töltöttem velük! Akkor voltam 15 éves, és sokszor megesett, hogy a nővérek fizették a kollégiumomat, ők etettek s pátyolgattak. Sajnos 13 éves korom óta teljesen mindegy volt a szüleimnek, hogy mit csinálok. Ők akkor eléggé kicsapongó életet éltek.
Onnan aztán el kellett jönnöm, mármint a gimnáziumból, mert a nővérek nem tudták tovább fizetni a kollégiumomat. Haza jöttem, de ez nekem nagyon nagy csalódás volt, így eltávolodtam az Istentől. Itt jön be a képbe az első nagy szerelem, a mostani férjem s gyermekeim édesapja. Nos, azt tudni kell, hogy ő sajnos nem istenhívő, így magával rántott.
16 éves voltam, amikor összeköltöztünk. A férjem akkor 28 éves volt. Nem sokra rá kiderült, hogy babát várok… Mindenki ellenne volt: anyukám, férjem, ismerősök, családtagok.
De mindezek ellenére nem hagytam, hogy rábeszéljenek az abortuszra. Általános iskolában nagyon sok abortuszos videót nézettek velünk, s belém sulykolták, hogy a magzat már a fogantatástól kezdve egy kis élet. S hogy az abortusz gyakorlatilag gyilkosság. S ezzel én nem tudtam azonosulni! Nem is akartam. Nagyon sokat segített Pintér Béla Miért című dala. S 17 évesen egészséges fiúgyermeket hoztam a világra, aki ma már 3,5 éves nagyfiú. Sajnos, a szülés után férjemmel nagyon megromlott a kapcsolatunk. Többször is külön voltunk. Majd 18 hónapra kiderült: a második babával is teherbe estem. Ekkor voltam 18 éves. Ott is mindenki azt mondta, hogy jó döntés az abortusz, de akkor sem engedtem ennek. Így 19 évesen megszültem a második gyermekünket, ő is kisfiú, és ma már 19 hónapos.
Két hónapja tértem vissza Isten útjára. Egyik pillanatról a másikra. Ez egy hatalmas isteni kegyelem volt. Igazából 6 éven keresztül Isten nem is érdekelt. S egyik pillanatról a másikra rájöttem, hogy Isten nélkül nem lehet élni.
S ezt a kegyelmi ajándékot nem tudtam visszautasítani. A „szerelem első látásra” – érzéshez tudnám hasonlítani. Aztán két héttel a megtérésem után kaptam egy hatalmas ajándékot: miközben egy szentségimádáson ültem és elmélyülten imádkoztam, Jézust éreztem a lelkemben, ahogy átölel. Mintha megérintett volna.
Ma, anyaként és feleségként a hitem miatt a férjemtől sokat kell elviselnem. Ez miatt is sokszor vitatkozunk. Nem akármilyen élet utat jártam be 21 évesen. S most is szenvedek, tele vagyok fájdalommal. Teljesen részesülök Krisztus kereszthordozásában. De lélekben vágyódom Krisztus után, s arra is, hogy lelkemet megtisztítsa a kegyelmek és szenvedések által.
Két szentírási rész van, ami nap mint nap bennem él. „Ti nem csak azt a kegyelmet kaptátok, hogy higgyetek Krisztusban, hanem hogy szenvedjetek is érte” (Fil 1,29). Ez az egyik. A másik: „Akiket szeretek, azokat korholom és fenyítem. Buzdulj fel, és térj meg! Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20). S van egy idézet is: „Ha az életben boldog akarsz lenni, tanulj meg Krisztustól tűrni s szenvedni!”
Akármilyen nehéz az életem, mégis úgy érzem, nem bántam meg, hogy igent mondtam gyermekeimre, s mindent megteszek azért, hogy keresztény módon neveljem őket, még ha egyedül is vagyok ezzel a részével!
Igazából, ha a jobb lator az utolsó pillanatban megbánta bűneit, és az Atya megbocsátott neki, akkor hozzánk nem végtelenül irgalmas a mi Mennyei Atyánk? Hiszen „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3,16)
Krisztina